Az adventi gyertyák lángja egyre csak nő, míg egyre fogyatkozik a gyertya lobogva, hogy közeledik a születés, a csoda, a varázslat. Kinn sár van és sötétség. A csillagok még bámészkodnak, le a fáradt, ideges világra. Hajnalodik. De ez a hajnal sem hoz semmi újat, csak a reményt hullatják a földre a csillagok, hogy talán holnap, holnapután szebb és jobb lesz a világ. Aztán egészen kivirrad. Látni lehet az emberi arcokat, ahogyan morcosan, fázva és fáradtan indulnak. Mosolytalan, szürke arcok, ideges mozdulatok… A bölcső üres, a szent család pedig rohanva rohan a nagyon fontosnak hitt élete fele. Egyszer majd szent lesz az advent, és szent lesz a karácsony. Egyszer majd belép az életébe a türelmes várakozás. Majd eljön az ideje a megállásnak, a lassú lépéseknek, a meghittségnek, az ünnepnek. Egyszer majd eljön a nap, hogy belefér az életébe a templomos szentség, az imádság és a hálaadás, de addig még sok idő van. Addig sokat kell még dolgozni, hogy minden tökéletes lehessen. Lehet-e tökéletes egy ünnep egyáltalán?

Majd egyszer megáll. Majd egyszer kiszáll ebből a rohanásból. Szürke, morcos arca megváltozik. Majd egyszer elmúlik ez a kipihenhetetlen örökös fáradtság.

A csillagok fénye csorog alá az égből a gondterhelt homlokokra. A bölcső gyermekre vár, a szív az igazi, meghitt ünnepre. És vár a gyermek, igazi, hús-vér szülőre. Vár a szülő, régen vár már nagyra nőtt, ideges, gondterhelt gyermekére, ki megtér hozzá egy kis pihenőre, nem egyébre. Vár a világ az ölelésre, a mosolyra, az ünnepre. Vár az Isten, türelmesen és nagyon régen vár már, hogy legalább egy pillanatra a születés, a szeretet ünnepén találkozhasson gyermekével szemtől-szembe.

Szabó Adél Júlia

Kálnok-Sepsibodok