Különösen lüktet a reggelben a csendesség moraja. A fény is másképpen törik meg az ablakon, ma nem bujkálok a biztonságos látszatok mögött. Tudom, a mai napnak emléke milliárdnyi keresztény ember életét lengi be. Az emlékőrzés mellett gyötrő üzenetet suttog a fény: ma este utoljára töretik meg a kenyér, s utoljára töltetik fel a pohár borral. Az utolsó vacsora napja. A vacsoráé, amelyet gyerekkorom óta beleng a titok, a varázslat, s amely a benne való részesüléssel sem szűnt, nem tűnt el soha, mert valahányszor magamhoz veszem, látom magam a tanítványok mellett, s érzem az erőt, ami akkor és ott hagyománnyá teremtette ezt a szent cselekedetet. Egyetlen falat, egyetlen korty a legszentebb erőforrása életemnek. Ez építi fel a hidat bennem, amely összeköt Isten országával.

Nagycsütörtök. Lüktet lelkemben. A könyvespolc elé ballagok, a második polcon van a kötet, s benne a vers, amit évente csak egyszer olvasok el. A sorok felgyorsítják szívem dobogását: „Péter aludt, János aludt, Jakab aludt, Máté aludt, és mind aludtak…” (Dsida Jenő: Nagycsütörtökön). És a Mester sírt. Egyedül. S ma este talán én is túl korán alszom bele megint az imába.

De hosszú még a nap, ami előttem áll. Tompán vagy élénken, de teszem a dolgom. Közben pedig beszélgetek Jézussal, nem tudom, hogy a fejemben vagy a lelkemben, de szólok. Mert túlcsordulnak a kérdéseim, amelyekre talán nem is akarok választ kapni, vagy talán nincs is ésszerű válasz. Talán nem is arra várok.

Talán csak ezekkel a gondolatokkal tudom teljességgel megélni e napot, elképzelni, milyen lehetett az arca, amely a szeretet erejétől és tisztaságától világított, milyen lehetett a hangja, amely azt suttogta: a hitet nem lehet fogva tartani. A hang, ami újra és újra figyelmeztette az embert: a lelked a sajátod – azért csak te felelsz.

Ma újra eljött az idő meghallani az ő üzenetét. Eljött az idő elengedni a fájdalmakat, csalódásokat, botor vágyódásokat. Ideje elengedni mindent, ami megköti a simogatásra és ölelésre nyúló kezet, akadályozza a tiszta szót, gyengíti az igaz szeretetet. Elengedni mindent, ami csak látszat, s végre a jobb valóság mellett dönteni. Végre Isten országát választani.

Visszateszem a könyvet a polcra. De az érzések, a gondolatok sokáig kísérnek, és én megpróbálok ígéretet tenni, hogy nem leszek Júdás, aki Jézussal együtt nyúl a kenyér után, aztán elárulja őt. Hogy én nem fogok elaludni túl korán, mint Péter és János és Jakab és Máté, hanem jelen leszek minden imádkozó ember életében, aki arra kér, hogy együtt imádkozzunk.

Péterfi Zita Ágnes

Sepsiszentgyörgy