Az ember egyszerűen megérzi a társát, a másik embert.

Megérzi azt a pillanatot, amitől tudja, igen: őt akarom a közelemben. Őt szeretném hajnalokig hallgatni, és szeretnék hozzá a végtelenségig beszélni. Felnagyítva azoknak a szavaknak az értelmét, amelyek csak véletlenül voltak kimondva, mégis akkor és ott egy pillanatra része leszek a végtelenség bűvöletének.

Mellettem ül, és tudom: hangot adhatok azoknak az érzéseknek, amelyek a társadalom szemében nem elfogadhatóak. Mellettem ül, és kimondhatom azt, ami máskor talán a gyalázat árnyát veti rám. Azt is kimondhatom, amitől azt érzem, hogy nem vagyok jó ember… ezek a szavak nem szokták elhagyni ajkam. Mert benne bízom. Csak bízom. Számigálás, furfang és csel nélkül.

Mellettem ül, és érzem: irdatlan az erő, ami hajt. Lüktető az energia, dobbanó a szándék, és határozott virulás szakad fel onnan, amit eddig nem ismertem pedig ez is én vagyok!

Az ember az ember által kapaszkodhat a határtalan percek töredékébe. Az ember az ember által érintheti meg a világ bársonyát. Egymáshoz beszélve, egymást hallgatva.

Hallgass a végtelenségig. És beszélj hozzám végeérhetetlenül…

Péterfi Ágnes, Sepsiszentgyörgy