Adventi gyertyát gyújtottam. Hármat is. A szürke délutánban táncoló fényük bevilágítja szobánkat. Üldögélek csendesen és nézem. A hintájában fekszik. Félig alszik. Szemecskéi ugyan ragadnak le, de azért még fel-felnéz az eléje felaggatott kismackókra.

Nézem. Gyönyörködök benne. Békés, csendes. Ilyenkor a legszebb, amikor ebben a nyugalmas csendben egyszer csak elmosolyodik. Maga elé néz. Nem tudom mennyit lát a világból, olyan kicsike még… Csak árnyakat, fényeket, de néha maga elé néz és mosolyog, és én azt szeretném (most is összefonódik a két kezem, mintha ima lenne egy sóhajom), ha ez a mosoly örökre az arcán maradna.

Ha akkor is lenne oka mosolyogni, amikor nem érti az anyja, és haragszik az apja. Amikor önző lesz a szerető, és túl rideg a világ. Amikor majd igaza lesz, de nem akarják elismerni. Amikor majd másként látja a dolgokat, mint én. Amikor majd eléri célját, és megment egy kutyát az éhhaláltól. Amikor egy sziklaormon üldögélve azon gondolkodik, hogy milyen törékeny is az élet. Amikor a nagyszülői kéz majd titokban 100 lejest dug a zsebébe. Amikor majd el akarja rejteni a könnyeit. Amikor hűséget fogad. Amikor fát ültet, s amikor fejszét ragad. Amikor hajnalhasadáskor ér haza, és amikor korábban kel, mint a nap. Amikor az éjszaka álmokkal ringatja. Amikor majd boldog lesz. Igazán. Teljesen. Amikor majd összekacsint a legjobb barátjával. Amikor majd szemébe néz az igazi. Amikor karján tartja majd saját csöppségét, úgy, ahogyan mi tartjuk őt magunk közé véve, egy szót sem szólva, csak összepillantással adva hálát érte Istennek…

Amikor majd elfelejt felhívni, de jól lesz. Amikor majd ő tanít minket, és mi a pápaszemünk mögül hümmögjük majd, hogy „ezt is megértük”… Istenem, csak érjük meg! Ámen

Molnár Imola, Barót