„Adjatok hálát neki, áldjátok nevét! Mert jó az Úr, örökké tart szeretete, és hűsége nemzedékről nemzedékre.” (Zsolt 100,4b–5)

„Büszke vagyok arra, hogy unitáriusok voltak a felmenőim, s én is unitárius vagyok” – mondja egy ismeretlen unitárius, akivel egy hívemnél találkozom. Bejelentett családlátogatásra érkezem, a családban a férj az egyetlen unitárius, a feleség és a gyerekek más vallásúak. Nem lehet véletlen, fogalmaz a feleség, hogy az asztal körül ülő barátok mind váratlanul érkeztek, s mind unitáriusok. A kialakult beszélgetés magával sodor, filozófiai, teológiai mélységekbe és magasságokba, a boldogság, lelki békesség, öröm, egészség témákat járjuk körül, s a csapongó beszélgetést áthatja a találkozás, beszélgetés öröme, a hasonlóan gondolkodók egymásra találásának lelkesedése. Igazán mélyreható beszélgetés alakul ki, nem közhelyeket ismétlünk, nem viccek, poénok csattannak el, hanem mély lelki beszélgetés hitről, testi és lelki egészségről, boldogságról és harmóniáról. A beszélgetés közös imával és áldással zárult, s éreztük, hogy szárnyal a lelkünk. Aznapi utolsó látogatásom volt, s a hangulat, az élmény velem maradt, s most is elemezgetem magamban az érzést, amely betöltötte lelkemet.

Ami a leginkább mellbevágó számomra, hogy az elmúlt két évben a közösségi és baráti találkozások száma nemcsak drasztikusan csökkent, hanem ezzel a mély beszélgetések lehetőségei is elapadtak. Egy ideig nem is tűnik fel, hogy milyen sokat veszít az egyén azzal, ha feladja a színházlátogatás, koncertlátogatás lehetőségét, ha elszokik az istentisztelettől, a születésnapok, események baráti, rokoni körben való megünneplésétől, ha nem vesz részt közösségi eseményeken. S így is lehet élni, miért ne, csak nem biztos, hogy jól tápláljuk lelkünket és szellemünket. Szükségünk van a másik emberre, a kihívásokra, a szellemi és lelki táplálékra vagy csak egy jó őszinte beszélgetésre Isten közelségében.

Moldován-Szeredai Noémi, Csekefalva