Pár napja kimostam a ruháimat, és az ODFIE-s piros kapucnis felsőm is sorra került. Rég volt már rajtam, ráfért egy kis frissítés. Persze nincs ebben semmi különös, a mosás sokunk életének mindennapos része… A megszáradt, pakolásra váró ruhák között mégis egy fehér, hosszú zsinórt fedeztem fel. Hirtelen nem tudtam, honnan került elő, de hamar rájöttem, hogy a piros hanorákomból bújt ki. Mit is csináljak: dobjam ki és ne foglalkozzak vele? Tegyem el későbbre? Bújtassam vissza gyorsan? Az utóbbi mellett döntöttem, gondoltam, nem fog sokáig tartani. Mégis lassan haladt a dolog. Aki csinált már ilyet, tudja, hogy nem nehéz, de türelmet igénylő folyamat, nekem pedig éppen nem volt kedvem ezzel foglalkozni – úgy éreztem, sokkal fontosabb átgondolni valóim vannak.

Mostanában sokat töprengek azon, hogy merre haladok az életben… Vannak nagy vágyaim, kisebb, de elérhető céljaim, folyamatok, amiket át kell gondoljak, tervek, amiket megpróbálhatok kisebb részekre bontani, de igazából valahogy sosem tudhatom pontosan, hogy hova vezet az egész. Ezeken gondolkoztam, miközben milliméterről milliméterre haladtam előre a zsinórral az ujjaim között a kapucnin hagyott szűk résben.

Valahogy mintha az életünk is ilyen lenne, mint ez a zsinór… Néha messze kerül a rá szabott ruhadarabtól, néha nem találja a helyét, akár el is veszhet egy időre. Aztán jön valaki vagy valami, ami segít megtalálni a rést; azt az utat, ahol el kell indulni. Az első lépések még bizonytalanok és félelmetesek lehetnek: vajon biztosan ez a helyes irány? Aztán úgy döntünk, hogy megpróbáljuk, de mégis úgy érezzük, hogy csak millimétereket haladunk előre, ha haladunk egyáltalán. Vannak gyűröttebb napok, és vannak szakaszok, amikor kicsit simábbnak érezzük a lépéseket. Néha pedig megpihenünk, és adunk magunknak egy szusszanásnyi időt, hogy átgondoljuk, meddig jutottunk és mennyi van még hátra.  És végül eljön a pillanat, amikor „felbukkanunk a másik oldalon”. Úgy érezzük, hogy végre látjuk, és össze tudjuk kötni az eddig megtett utat; idáig vezettek a millimétereknek vélt lépésink. Egy új helyre, egy új városba, akár egy új országba. Egy új állásba vagy egy új ember mellé. Valahová, amiről belülről tudjuk, hogy fontos szakasza lesz az életünknek. Ide kellett megérkeznünk!

Hiszem, hogy van egy kéz, aki felülről terelget az utunkon. Hiszem, hogy van olyan kapucnis felső, ami pontosan ránk lett szabva. A bizonytalan, néha egyformának tűnő lépéseket persze nekünk kell megtennünk, de bízom benne, hogy elérkezik egy pont, amikor boldogan kacagunk a másik oldalon, mert végre látjuk, hogy honnan indultunk és hova érkeztünk meg.

Matok Dóra, ODFIE