Ezek a rövid gondolatébresztők, szösszenetek, pár perces életvizsgálódásra hívó szövegek arra hivatottak, hogy a nap valamely szakában keressünk és találjunk némi időt arra, hogy önmagunkkal, Istenünkkel, társainkkal és környezetünkkel való kapcsolatunkat górcső alá vegyük, és tudatosan szakítsuk ki magunkat a napi menetelésből. Ha most ezt olvasod, akkor azt jelenti, hogy eljött ennek az ideje! Milyen nagyszerű, hogy tudatosan résnyi megálljt parancsoltál magadnak, vagy gondviselésszerűen idehuppantál, erre a zsebkendőnyi neked is kijáró időtérbe.

Az életünket sorsdöntően átfordító pillanatok kis részét tervezhetjük, jelezhetjük előre. A mélyreható ledöbbenések – legyenek azok kellemesek vagy kényelmetlenek – minket meghaladva terülnek szét létünk mezején. Erről írja Kerry Fisher egyik könyvében, amit nemrég olvastam: Bárcsak tudnánk, hogy ezek az apró pillanatok, azok a percek életünkben, amiket észre sem veszünk, azok a dolgok, amelyek megtörténnek, de olyan jelentéktelenek, mint egy szellő, ami szinte meg sem mozdítja a csipkefüggönyt, néha mégis életünk legfontosabb fordulópontjai lesznek. Az ilyen pillanatokat fanfárral, tűzijátékkal és villogó piros „VIGYÁZZ!”

felirattal kellene előre jelezni.

Lehet, hogy a mai napod eseménytelennek tűnik, vagy teendőid sűrűjében nem leled magad, de a megélt percek, emlékezések vagy jövőtervezések összefonódásában megismételhetetlen minden pillanat. Apróra váltott pillanatok az Isten által nekünk ajándékozott tarsoly bankói között.

Első várandósságom idején arra intettek, hogy minden nap kóstoljak minden ízt, hogy a magzat hozzászokjon, megismerje a világ sokszínűségét, sokízűségét így is. Édes, sós, savanyú, keserű, fanyar, umami… nem sikerült mindig teljesíteni, de amikor igen, akkor hosszan elnyújtóztam egy-egy ízvilágban: behunyt szemmel, hosszasan, arcomat a teremtő fény felé fordítva, szinte magam elé képzelve csöppnyi, méhemben növekvő kislányom arcát is. Hogy ezek az illanásnyi evésmeditációk mennyire segítették gyermekem világképének alakulását, nem tudom még, de lassan felsejlik, számomra azonban bevésődött, áldott pillanatok maradnak, amikor minden porcikámmal hálás voltam az életért.

„kelj fel. húzz cipőt. sétálj bele

arccal a tavaszba. tedd zsebre

a napfényt, hallgasd, a fecske

a kukásfiúkkal miről beszél.”

Így biztat André Ferenc Arccal a tavaszba írása. Ragadd meg te is a mai nap apróra váltott pillanataiban azokat az ízeket, színeket, formákat, illatokat, dallamokat, amelyek gyönyörrel, örömmel töltenek el, nyújtózz el kávéd kortyai, ebéded ízei, társaid mosolyai, rádiód dalai, ruhád redői, a tavasz bőkezű zsongása között! Érhet sötét gyász vagy csalódás, bánat is ma, te mégis kapaszkodj az életbe… mert mindig az volt Isten jóakarata, hogy ezt tedd! (Préd 9,7).