Engedd el!
De nem megy!
Indulj el!
De egyedül félek!
Lépj tovább!
De hogyan, ha lehúz a sok minden, a gondolatok, az érzések…
Hagyd magad mögött!
De mi az, amit itt hagyhatok?
Húzd ki magad, indulj!
De hogyan, ha érzem, összeroskadok?
Kelj fel!
De miért lenne értelme?
Egyél!
De hogyan, ha semmi étvágyam?
Erődön felüli feladat vár rád!
De nem látod, hogy semmi erőm sincs…
Indulni kell megint. Szólnak. Mindig csak egy lépés, mondják. Lépj bátran. Biztatnak. Én megtartalak, mi megtartunk, erősködnek. És te ott állsz. Lépnél, de valami visszatart. Indulnál, de valami visszahúz. Megszoktad már, hogy a legegyszerűbb dolgok valóságát is többször át kell gondolnod, minden lehetőséggel számolnod kell. Fejben forgatókönyveket gyártasz: lehetetleneket és lehetségeseket. Gondosan megtervezed. Erődön felül próbálod. Istent játszol, miközben egyszerű, törékeny ember vagy, de ezt beismerni igencsak fájdalmas. Ezért megkísérled a lehetetlent is. Feszegeted a határaidat. Ez a sémád. Ezt tanultad meg. Hogyan is tehetnél másképp?! Elhitted, hogy neked mindig a maximumot kell adni magadból, és most, hogy úgy érzed, nekiütköztél korlátoltságod falának, feszengsz, hogy neked ez sem megy. Tudod, mit? Vegyél egy mély levegőt! Nézz fel a csillagokra, végtelenségük neked is valami mást ígér. Vedd észre, azon a falon túl is, aminek most épp nekiütköztél, van, létezik világ, sőt szebb az a világ.
Engedd el!
Tanulhatod, hogyan teheted.
Indulj el!
Vedd észre, nem kell egyedül tenned.
Lépj tovább!
Vannak, akik mutatják az irányt.
Hagyd magad mögött!
Tanulhatod, mit kell leraknod.
Húzd ki magad, indulj!
Lesz, ki megtart, ha elesnél.
Kelj fel!
Mindig értelme van.
Egyél!
Most van a leginkább szükséged rá.
Indulj megint.
Van, miért, van hova menned, és ez innentől éppen elég.
A kéz feléd is nyúlik, most is.
Felemel.
Magyari Zita Emese, Kolozsvár