Néhány nappal ezelőtt igazi tavasz volt Kolozsváron. A Fellegváron gyermeki önfeledettséggel csodálkoztam rá a lépteim előtt megjelenő, a zord tél után magunknak utat törő ibolyákra. Egyet leszakítottam, és hazahoztam. Hadd emlékeztessen, tavasz van.
Néhány nappal ezelőtt még ragyogó tavasz volt Kolozsváron. A Fellegvár romjai megteltek Élettel, gyermeki önfeledettséggel figyeltem az embereket. Olyan jó volt részesévé válni a tavaszi megmozdulásnak. Nem gondolni a kérdésekre, nem gondolni a biztossá vált bizonytalanra, csak élvezni a tavaszt.
Most a lassan hulló esőcseppeket figyelem. Csend van. Újra. Hallgatom, ahogy koppan az esőcsepp az ablakpárkányán, és nézem, ahogy lassan lemossa az elmúlt időszak porát. Édesanyám jut eszembe, ahogyan mosolyogva jegyzi meg, miközben én háborgok, hogy megint milyen bolondos ez az április, „a tavaszi eső minden cseppje aranyat ér”. Most mosolygok én is.
Milyen jó lenne ezt tényleg vele együtt komolyan gondolni.
Milyen jó lenne, hagyni, hogy minden úgy történjen, ahogy történnie kell. Önfeledten örülni a tavaszi napsugárnak, amely az új élet reményét ébreszti, és elégedetten figyelni, ahogy minden földet érő esőcsepp előhívja ezt az új életet.
Milyen jó lenne csak egy pillanatra félretenni a mindig mindent uralni akaró vágyat. A kérdések, kételyek helyett időnként felismerni a Létezés örömeit, a fel-fellebbenő gyenge, tavaszi szellő változást ígérő erejét.
Milyen jó lenne nem foggal-körömmel ragaszkodni a tárgyakhoz, az emberekhez, a gondolatainkhoz, ahhoz, amit már ismerünk, ahhoz, amit megszoktunk, ahhoz, ami biztonságos, hanem engedni, hogy az új, a még ismeretlen utat törjön bennünk és körülöttünk magának.
Néhány nappal ezelőtt még ragyogott a tavasz, most szürkeség vesz körül. Újra. Nézem a szobám falát díszítő szivárványokat. Édesanyám jut eszembe, ahogyan mosolyogva jegyzi meg, „úgy még sose volt, hogy valahogy ne lett volna”. Mosolygok én is.
Milyen jó lenne ezt is tényleg vele együtt komolyan gondolni.
Milyen jó lenne hinni a vihar után megjelenő szivárvány üzenetét.
Milyen jó lenne bízni abban, hogy létünk tomboló viharai között nem vagyunk magunkra hagyva.
Milyen jó lenne most engedni, hogy minden egyes esőcsepp fehérre mossa a mindennapok szennyét.
Aztán végre úgy igazán komolyan venni, hogy Tenyerén mind ugyanúgy gyermekek lehetünk.
Aztán végre úgy igazán érezni, hogy minden vihar után egyre magasabbra emel és erősebbé tesz.
Aztán végre úgy igazán engedni, hogy a könnyű szellő repítsen a Végtelen felé.
Aztán végre úgy igazán hagyni, hogy a szivárvány utat törjön magának létünk egén, és mi újra szövetséget kötve Vele, merjünk Vele együtt elindulni. Útközben meg észrevenni, ha az égen megjelenő szivárványra mutat valaki akkor, amikor mi nem hinnénk Benne.
Magyari Zita Emese, ifjúsági lelkész, Kolozsvár