Az ember életében vannak különböző megállók. Legyen ez az otthon, óvoda, iskola, egyetem, munkahely stb. Minden egyes megállóban kapcsolatba lépünk embertársainkkal, ha úgy alakul, barátságokat is kötünk. Az is benne van a pakliban, hogy életünk más irányt vesz, hogy egyes megállóink más településen, esetleg országban várnak ránk.

Az ember dönt és költözik, ki városról vidékre, ki szülővárosából más országba, ki otthonról az egyetemi városba. De van, ami örök: a kapcsolataink.

Azok a kapcsolataink, amelyeket kialakítottunk és megalapoztunk. Azok a kapcsolataink, amelyek átéltek jót és rosszat. Azok a kapcsolataink, melyekre ha gondolunk, számtalan emlék jut eszünkbe. Azok a kapcsolataink, amelyek nem szakadnak meg, mert tovább utazunk a következő megállónkba. Azok a kapcsolataink, amelyeket bár nem ápolgatunk nap mint nap, de amikor találkozunk, mégis onnan folytatjuk, ahol abbahagytuk.

Van, hogy évente többször sikerül összefutni, még akkor is, ha nem egy településen élünk, és van, hogy évente csak egyszer.

De pont az a csodálatos benne, hogy amikor találkozunk akár egy fél év, akár egy kerek év után, olyan érzés van bennünk, mintha a múlt héten találkoztunk volna. A találkozás pillanatában pont annyira tudunk örülni egymásnak, mint utoljára, és pont annyira kényelmesen érezzük magunk a másik társaságban, mint akkor.

Nyilván sok minden történik mindegyik féllel abban az időszakban, amiről nem számolunk be egymásnak, hanem személyesen tesszük azt meg. És elkezdünk egymásnak mesélni, és csak mesélünk és mesélünk, és észre sem vesszük, hogy telik az idő. Mintha semmi sem változott volna. Mintha nem több tíz, vagy akár több száz kilométerre laknánk egymástól.

Ilyenkor mindig egy érzés uralkodik el rajtam: hálás lenni azért, hogy van akivel és van amit onnan folytatni, ahol abbahagytuk!

 

Horváth Réka

ODFIE