Reggel van. Ébredés. Tudjuk, merre hagytuk a papucsot, hol a felveendő ruha. Ha kell, akár csukott szemmel is kitalálunk a konyhába, elindítjuk a kávémasinát. Indul a nap: mosdás, készülődés, viszed a gyereket iskolába, megveszed a kenyeret, s mindeközben tudod, mi a napi teendőd, elvégzendő feladatod, tehát: hajrá! Tegnap is így csináltad, tegnapelőtt is, s tán azt is előre látod már, hogy holnap sem lesz mindez másként. Merthogy felnőtt emberek vagyunk, felelősségtudattal és sok minden mással megáldva, s egészen egyszerűen az élet erről szól, amit éppen leírtam. Más szavakkal fogalmazva ki-ki a maga keresztjét hordozza, s el is kell bírja annak ellenére, hogy éppen az övé a világ legnehezebb keresztje.

Csoda hát, hogy egy idő után megreked a lélek mibennünk? Kimerülünk, kiégünk, egyszerűen elfásulunk, mert legyűr bennünket a mindennapok rutinja. Van napi teendő, heti beosztás, éves tervezés, még ötéves terv is létezik. S ha nem teljesíted őket? Akkor összeomlik minden körülötted. S hogy ez meg ne történjen, feszülten dolgozol. Idővel megszokod, belefásulsz. A fának is jó vastag kérge van, amivel védeni próbálja magát a környezet káros hatásaitól.
Néha eszünkbe jut a lélek is. Akár éppen irigykedve gondolunk az egykori apostolokra: őket még megszállta a lélek annak idején. Nekik volt rá idejük, nekik éppen ez volt a feladatuk, hogy ők a lélekkel foglalkozzanak. Mi már szinte lemondtunk erről is, mert hitünk talán volna, de nincs rá időnk, erőnk.

S ha egy-egy csendes órában mégis odahajolunk a lelkünk felé, mi sem hallunk mást, mint egykor régen: „Bizony, bizony, mondom neked: ha valaki nem születik újonnan, nem láthatja meg az Isten országát.” S ha ismét kérdezzük értetlenkedve, hogy „Hogyan születhetik az ember, amikor vén?”, akkor újra ez a válasz: „ha valaki nem születik víztől és Lélektől, nem mehet be az Isten országába.”(János evangéliuma)

Hisszük-e még, hogy mindez nekünk is lehetséges, akarjuk-e, hogy újjászülessünk, átértelmezzük magunkat, vagy átalakítsuk magunk körül az életet? Mert ha igen, akkor pislákol még bennünk is a pünkösdi láng. Akár reménykedhetünk is, mert az Isten országa nincsen messze mitőlünk. Kiderülhet, hogy hasonlóak vagyunk az egykori tanítványokból lett apostolokhoz, s mi is képesek vagyunk a lelket fogadni, ápolni, megtartani.

Ne félj öcsém, istennek
Kisebb teremtménye!
Fény vagy te is, lobogj hát,
Melegíts és égess,
Hinned kell, hogy a világ
Teveled is ékes!
” (Tóth Árpád)

Fülöp Dezső Alpár, Ádámos