Ilyenkor, kánikula idején nyomasztóan tud sütni, perzselni a nap. Valósággal kergeti az élőt az árnyék nyújtotta fedezékbe. Ha nem kerül ilyen menedékhely, az élet lelassul, szinte megáll. S ha még a szellő sem enyhíti a forróságot, akkor olyanná válik a táj, mint Arany János leírásában: „Ég a napmelegtől a kopár szík sarja, / Tikkadt szöcskenyájak legelésznek rajta; / Nincs egy árva fűszál a tors közt kelőben, / Nincs tenyérnyi zöld hely nagy határ mezőben…” S amiről még a Toldi szerzője nem tudhatott, hogy ez a hőség az aszfalt-koronázta betonrengetegben még hatványozottabban érezhető.

Erő van benne, hatalom, de ez az erő, mintha fojtogatná az életet. Nem csak képzeletünkben, hanem konkrétan a szemünk előtt is lejátszódik a jézusi példázat jelenete, miszerint „kiment a magvető vetni, és történt vetés közben, hogy némely mag … köves helyre esett … amikor pedig felkelt a nap, megperzselődött, és mivel nem volt gyökere, kiszáradt.” (Mk 4, 3-6)

Mert szükség van a napsütésre a növekedéshez, de szükség van a biztos gyökérzetre is, hogy a hőség megpróbáltatása közepette az elvetett mag éltető táplálékot szerezhessen az anyaföldből. Az értékes tápanyagot felszívni képes növény, ha meg is sínyli a perzselő napsütést, kiújul, mihelyt enyhül a forróság, és megmarad az aratásig (hogy maradjunk a jézusi szóhasználatnál).

Az embernek is szüksége van a táplálékra – és nemcsak kenyérrel él… Gyökerezünk egy bizonyos talajba, anyaföldbe, s ez táplál –  még a fojtogató kánikulában is. Ha hiány mutatkozik, akkor a növekedésünk nem lesz több puszta képmutatásnál.

Nemrég olvastam egy mesét (ha jól emlékszem, kínai eredetű), miszerint egy király – alattvalói hűségét vizsgálva – versenyt hirdetett: mindenkinek magot ad, hadd lássa, ki neveli belőlük a legszebb virágokat. A kitűzött határidőre tértek is vissza a szolgái, szebbnél szebb virágokkal. Csak egy fiú érkezett lehorgasztott fejjel: hiába gondozta becsülettel a királytól kapott magokat, azok nem fejlődtek. Most hát a kudarcát vállalja. Ám a király éppen őt hirdette ki győztesnek, ugyanis a kiosztás előtt a magokat leforrázta, hogy ne legyenek csíraképesek. Tehát a szebbnél szebb virágok nem a kiosztott magokból fejlődtek. Ez a fiú azonban hűségesnek bizonyult, s így méltóvá vált a győzelemre.

Táplálkozzon ki-ki a maga talajából, s hirdesse Istennek áldását olyan módon, ahogyan igazán őszintén tudja, hogy képmutatás helyett hasznos, gyümölcstermő növényei legyünk az Isten országának.

 

Fülöp Dezső Alpár, Ádámos