Fekete, jeges élvezet,

Mely kifakad ébredező, városi zajjal

Szelíden csörgedez le torkomon,

Habjaiban megbúvó, szirupos jajjal.

Ritkán ülök egyedül,

Még ritkábban magamban.

Most mégis elfog, s rájövök:

Magamra maradtam.

Én vagyok ki gondol,

Ki teremt, s ki végrehajt.

Egy tál, telis-tele agyaggal,

Formázom, míg bírnak véle tagjaim,

Alakítom, de kopogóra szárad,

Hisz nem maradt könny kifolyatlan,

Mitől rácsöppenve

Újra képlékennyé válhat.

Csordíthatnám fekete löttyöm

Piciny kis világra,

De nincs az, mi elfedné

Elevenség szülte

Hús-vér rabigánkat.

Rabok vagyunk egytől-egyig.

Rabok, de őrök is,

Új világnak csúfolt,

Mindent körbeölelő fegyházban…

Mondanám, ha félelem húzódna körém,

De nem rettegek,

S nem rejtem arcomat

Szorongatott újság lapja mögé.

Megannyi szépet rejt e kis világ,

S hogy fekete lötty elfedte,

Alóla kikandikál, felbukkan a habokból

Egy szárnyait bontogató kis madár,

Egy serkenő gesztenyefa,

S egy ugrókötelező leány.

A kis madár nagy útra készül,

A gesztenyefa egyre magasabbra s magasabbra nő,

A leánynak pedig mindenekelőtt a móka az, mi fő.

Egyikőjük se gondol rosszal,

Se búval, se keserűséggel.

Csak előre tekintenek,

Hiszen élni kell!

Kell kis madár, kell fa

S kell leány, legény,

Kell szerelem, s kell szenvedés

Tudás, feledés.

A jó egyszer rosszra fordul,

A rossz pedig jóra vált.

Senki sem vont eddig végtelen rabigát.

Hanem mikor visszadőlünk

A minket formáló agyagba,

Nem gyönyörködhetünk szépben,

Mit e világ megadhat.

Kihasználom hát én is, de előtte fizetnék,

Jó szívvel akár, ha ne kellene

20 lejemből

17-et kávéra költenem.

 

Fodor Tamás Barna, egyletes, Székelykeresztúr