Sok-sok évvel ezelőtt barátaimmal felkapaszkodtunk szülőfalum tornyába, amikor Demeter Ferenc bácsi éppen húzta össze.

Ma is fülembe cseng az a hatalmas szép „zaj”, amit addig ilyen közelről még soha nem hallottam. Az élmény olyan volt, hogy pontosan meghatározni ma sem tudom. Csak arra emlékszem, hogy rázott a hideg, pedig azelőtti napon az aratóban kötelet kellett csinálni a kévéknek.

Azt figyeltem meg, hogy Ferenc bácsi itt fent más ember, mint odalent. Néztem a szemeit, melyek követték a harangok járását, néztem az egészen különösen más arcát, megállapítva, hogy ha leszáll a földre, biztosan helyrejön ez a „furcsává” minősült-vedlett arc. Azt a kifejezést, hogy átszellemül valaki, még nem ismertem.

– Ferenc bá’ amikor húzza – mondom anyámnak –, olyan más, mint az úton, idelent.

– Igen, fiam – mondta anyám –, mert ő, amikor harangoz, akkor imádkozik, s nekünk is kell mondani, hogy: „Én Istenem, ne hagyj el!”

Ez az élmény megerősítette ama elhatározásomat, hogy annyi harangot simogatok meg embert is bántó kezeimmel, amennyit csak elérek…

Farkas Dénes, Kolozs