Elfogadott dolog, hogy az embernek folyamatosan változnia kell. Mondhatni kötelességünk fejlődni lélekben, szellemben. Mindig többé és többé válni. Teljesebbé, összetettebbé, legjobb önmagunkká válni. Napról napra mássá lenni. Műveltséggel, képzéssel, pallérozással egyre többet fogni fel és érteni a világból, egyre mélyebben látni az eddig ismeretlent és érezni az eddig megtapasztalatlant.

De mi van akkor, ha nem akarok napról napra más lenni? Tudom, jó a változás. Nem kérdés. De a nagy változásban annyi minden elmarad. Pedig néha a világ legjobb állapota az áldott és szép, „barbár gyermekkor” volt. Néhány percre ma sem akarok önmagát művelő felnőtt lenni. Nem akarom tudni, hogy mi mindenre képes az ember önnön érdekében. Nem akarom ismerni az önzést, a nagyfejűséget. Elképzelni sem akarom, hogy a felnőtt, akire oly csodálattal nézek, milyen tisztátalan tud lenni.

Csiszolatlan gyermeknek volna jó lenni minden nap… egy kicsit… akinek szeretete nyers, és ölelése fáj, mert kicsi karja minden erejével szorít. Nem akarom keresni a szavakat. Magától értetődő egyszerűséggel akarom kimondani, hogy szeretlek, és nem szofisztikált zagyvaságokat, amikből vagy megérted, vagy nem… Szeretlek! – ennyire egyszerűen! Érdekesnek szeretném látni most is a világot. Néha jobb a képzelt felfedező izgalmával lépni ki az ajtón, mint ismerni már utat, térképet. Jobb lenne csak kételkedni abban, hogy vannak-e boszorkányok, és van-e távoli sziget, amelyen kannibálok élnek. Mióta felnőtt vagyok, mindkettőt láttam már… csámcsogni akartak a lelkemen.

S jó lenne az önfejlesztés, önépítés nemes folyamata közben megmaradni tiszta lelkűnek, viccesnek. Jó lenne újra hetekig álmodozni a jövőn, szilvafára mászni, rozzsal érő almába harapni szerda délben a kertben, aminek minden zuga külön világ, és ahol addig maradhatok a magam csendjében, ameddig csak kedvem tartja. Jó lenne napokig ábrándozni a fiún, aki nagyobb, és szólni sem merek hozzá, ránézni is csak úgy, hogy ne lássa. Jó lenne óriási nagynak látni a templomot, és nem érteni, de csodálni, hogy asszonyok, férfiak hosszú ideig csak ülnek, hallgatnak, és néha bólogatnak, amíg beszél a lelkész. Jó lenne nem feledni mennyi mindent szeretnék, és ragaszkodni. Jó lenne nem fáradni. Este alig tudni elaludni, mert félek, hogy lemaradok a nagy eseményekről, és hajnalban ébredni, s várni, hogy egy nappal nagyobb legyek. Elmében, testben, szellemben egyre nagyobb felnőtt, de lélekben ma is ugyanolyan gyermek. Talán egy napon végre… végre… újra gyermekké növök…

Erdő Imola, Brassó