Egy ideje már figyelgetem, hogy a családtagokkal, barátokkal való beszélgetések során milyen gyakran fordul elő az, hogy szóba hozzuk az idő gyors múlását. Összefolynak a hétköznapok. Csak hétfőn és pénteken, hónap elején, hónap legvégén és ünnep- vagy szabadnapokon tűnik fel, hogy újra fordult egyet a vén idő kereke.
Most volt karácsony, s mégis milyen rég volt. Most volt húsvét, és nyoma sincs már.
Új mértékegység, új értékegység kellett, amely nem arra emlékeztet, hogy milyen gyorsan tovaszaladnak a napok, hanem megőrzi a napok emlékét, az érzéseket.
Ma már ölelésekben mérem az időt. Azokban az áldott pillanatokban, amelyek nem az ünnepek kiváltságai vagy jellemzői, hanem a sok egybefolyt, egyszerű és fárasztó hétköznap legdrágább pillanatai.
Hazaérkezés, öröm, kibékülés, meglepetés, elválás, egymásra találás, teher, siker, félelem, beteljesülés, lemerülés, feltöltődés, kétség, remény, vágyakozás, álomra térés, közös álom mind-mind ölelést kér és ölelést ad.
A legszebb része a napnak, amikor a karok egymásba fonódnak, és a szívek összeérnek. S ehhez nem kell ünnep, nem kell semmi különleges, csak szeretet és figyelem. Tunyogi megmondta rég: „A hétköznapok…azokból több van, tudod…” – milyen igaza van. Több van bizony…miért épp azok mosódnának össze és vesznének feledésbe, mert mi mindig a kivételes napokat várjuk?
Az egyszerű hétköznap nagy áldás! Amelyet nem tör meg baj, hanem szépen zajlik a maga rendjén. Amelyen végezzük dolgunkat, egy apró lépéssel közelebb kerülünk célunkhoz, van időnk és erőnk ezer dologra, ott vannak velünk szeretteink, barátaink, és este, mielőtt elalszunk, tudjuk, hogy holnapra is van tervünk és reményünk, és a szeretteink békésen alusszák álmukat – a legszebb ünnepnap.
Az élet ünnepnapja. Jelöljük hát mindeniket egy-egy öleléssel. Azokra emlékszünk, mert jólesők, áldottak, és a lelkünket simogatják, és arra a napra, amelyen örül a lélek, mindig emlékezni fogunk…
Erdő Imola, Brassó