Téli fa vagyok, akit csíp a hideg reggel, kopár ágaimat a zúzmara hófehér lepellel takarja be. Talán még széppé is tesz, fagyos szépséggé. Tél van, befelé nézek, a törzsem alatt lassan, csöndben létező életre, s tavaszt remélő boldog kikeletről álmodom. Ameddig időm van, befelé nézve, tavaszra, nyárra, őszre gondolok, s most e csendes, fehér, fagyos létben pihenek. Arra gondolok, erősödni kellene, földbe kapaszkodni, a megtartó erőbe, s ebben a létben biztonságot ad a megtartó anyaföld.

Idős fa vagyok, aki sokat látott! Lombjai alatt megpihenőt, kinek hűsítő árnyékot adtam, olyan vagyok, akibe belekarcolták az emlékét az évnek, mikor szerettek. Sok mindent láttam, mégis sokszor azt gondolom, én, mint fa vagyok az élet középpontja, ki menedéket ad, levelével betakarja az elálmosodó világot. Én, ki teremtett világban, Isten tökéletes rendszerét követem, évszakról évszakra, s csak ritkán törik ágait a viharok, azért vagyok, hogy meleget adjak, árnyékot adjak.  A világ, Isten teremtésének harmóniájában elém életem. Így lenne jó, ezzel a téli békével élni, engedni, hogy pihenjen a lélek, a test, és a bennem szunnyadó élettel a világ kínjait nem érezni, nem hallani a háború lőpor illatú félelmét, nem hallani a sajgó emberi lélek gyengeségét, az állandó kérdést hogyan tovább, nem érezni a veszteséget. De jó lenne így töltekezni, befelé nézni, lefelé nézni a megtartó gyökerek felé, de jó lenne felfelé nézni, szabad madárnak lakhelye lenni, és fel, az égig nyújtózni.

Időnként jó lenne e téli mesének megélője lenni. Isteni természet egy aprócska része lenni, nem panaszkodni, nem keresni a talán létező igazságot, nem akarni többet, csak szerepemet betölteni, árnyékot adni, fészeknek helyet adni, gyümölcsöt adni, lenni láthatatlan és mégis megingathatatlan. Néha így kellene élni, némaságba burkolódzni, és befelé nézni. Hóköntöst felölteni, alatta csendben létezni, és hallgatni, hogyan indul az élet, a tavaszt váró reménnyel.

Dénes Erzsébet, Siménfalva