Szeretem a biztonságot. Jólesik tudni, hogy van olyan személy, van hely, ahová mindig adódik lehetőségem visszatérni, elölről kezdeni mindent. Fellélegezni. Így vagyok ezzel gyakran, amikor arra a helyre indulok, megyek, amelyet otthonnak hívok. Ahogy közeledek hazafelé, az otthon felé, úgy lassul le velem az élet. Ahogyan közeledek, úgy tisztul a levegő, úgy fényesedik a nap, úgy lesz ízesebb a kenyér a számban, úgy jutnak eszembe emlékek helyekről, emberekről, úgy formálódik bennem a mindenkori énem, mert ez az a hely, amely ilyenné szült, ilyenné nevelt. Ez a hely tanított meg szeretni, a szenvedést elviselni, és megtanított, hogyan lehetek része a nagy egésznek.

Így, böjtben még több időt kellene szánjak magamra, tudom. Le kellene lassuljak, meg kellene lássam azokat az ösvényeket, amelyek visszavezetnek a kezdethez, ahhoz az énemhez, aki még gyermekként, tisztán élte a mindennapokat, játékkal, nevetéssel, csínytevéssel. Igyekszem tehát ebben az időszakban mindenre figyelni, apró fogadalmakat tenni, de tudom és érzem, hogy minden, ami megtisztít, minden, ami újjá formál, minden, ami felüdít, ott van egy helyen, otthon. Talán azok az emberek, akik helyben maradtak, csak mára egy kicsit idősebbek, ráncosabbak lettek, talán azok az emberek akiknek emlékét már csak a fényképek őrzik , talán a régi ház, a régi ruhák segítenek engem újra és újra megtisztulni.

Az a táj, az a levegő, az az életforma képes lelkemet megsimogatni, felüdíteni. Ott felelevenednek bennem gyermekkorom, fiatalkorom érzései, érzem a szülői szeretet feltétlenségét, értem és elfogadom a nagyszülői tanácsokat, mert tudom, hogy ebben a feltétlen szeretetben és ezekben a szavakban a hosszú élet tapasztalata bontogatja virágát.

Húsvét előtt, böjtben elindulok az otthon felé, és megkeresem lelkem bölcsőjét. Észreveszem, hogyan lesz más íze a kenyérnek, hogyan tisztul és lassul le körülöttem az élet, hogyan bukkannak elő napnyugta után az álmos csillagok. Megállok a sok éve fal mellett álló, régi, homályosodó tükör előtt, próbálom felismerni magamat benne, és próbálom észrevenni, hogy én mennyiben változtam.

Vannak szeretteim, akik már nem várnak haza. Kinn pihennek a csendes temetőben. Lesznek majd, akik nem fognak hazavárni, mert ők is átlépnek idővel az örökkévalóságba. De én akkor is el fogok indulni az otthon felé, mert tudom, hogy erőt ad lelkemnek az otthon soha el nem apadó forrása. El fogok látogatni egy szál virággal azokhoz is, akik valamikor a teljességet, a mindent, a példaképet jelentették nekem, s megerősítem lelkemet az öröklét végtelen útjain.

Dénes Erzsébet, teológiai hallgató

Homoródszentpál

Fotó: Csedő Attila