Minden fiatal életében eljön az időszak, amikor konfirmálni kell. Ezt a konfirmációi felkészítők előzik meg. Vannak, akik szeretik ezt az időszakot, szívesen járnak, úgy érzik, tartoznak valahová, mások nyúzzák és ki nem állhatják azt a kis, zöld könyvecskét, amiben olyan sok érthetetlen kifejezés van, hogy egyszerűen nem megy be sehogy sem a fejekbe.

Mégis minden évben nagy lelkesedéssel nekifogunk tanulni, biztatjuk őket, jó lesz, megszeretitek, és meglátjátok, mekkora élmény lesz a konfirmáció, székelyruhában, a templom piacán való megállás, a szülők büszkeségei lesztek.

Azonban ameddig eljutunk ide, az út hosszú, rögös. Valamikor nem is olyan régen, egy alkalommal, amikor felkészítőt tartottam, arra lettem figyelmes, hogy a konfirmandusok előszeretettel helyettesítik Istennel, Isten szeretetével azokat a részeket, amelyeket nem tudnak, vagy éppen nem biztosak benne.

Akkor hangzott el az a gondolat, hogy milyen nagyszerű is az Isten, milyen sok helyre „behelyettesíthető”. Milyen sokszor a sötét, a feledésbe merült részeit az életünknek, az ürességet milyen jó is volna, ha Vele helyettesítenénk. A gyászban, a veszteségben Isten lenne ott, ő az, aki megnyugtat, erőt ad, amikor félünk, az Isten lenne, aki bátorságot ad. Döntéseinkben ő lenne az, aki segítene, aki biztatna, tedd meg!

Milyen lenne, ha a hiányzó részeket vele helyettesítenénk be az életünkben? Talán akkor valósulhatna meg az a folyamat, hogy elindulunk a tökéletesedés útján. Hiányunkban, hiányosságunkban a végtelen szeretet lenne ott. Vagy talán ma is ott van, és a sötét, bizonytalan nem is olyan sötét. Van benne fényesség, szikra, isteni lélek.

Mindig jó a gyermeki lélek őszinteségét csodálni, mindig tanít, megállásra int, elgondolkodtat. Ma a gyengeségeimet Istennel helyettesítem be, mindig törekszem jobbá lenni, talán ez majd segít, és ha elbizonytalanodom, csak azt mondom, Isten szeretete körülöttem, bennem van.

Dénes Erzsébet, Székelykeresztúr