Homoródalmáson belépni készültem az unitárius templomba, amikor valami megfordította velem a világmindenséget.

A kőkorszakban az ember pattintással, leütéssel készítette eszközeit. A kőkorszak megújulásának, technikai fejlődésének egyik jele, hogy az ember elkezdte csiszolni a követ. Aztán termelni kezdett. Végül letelepedett. Vannak tárgyak, amelyek azóta kísérik az emberiség történelmét. Tárgyak, amelyek a technikai fejlődés gyors változásaival most múlnak ki, és ítéltetnek feledésre. Vagy kapnak új feladatot. Ilyen tárgy a malomkő.

Az új kőkor óta része az ember életének. Megkockáztatom: akkora találmány volt, mint a tűz megismerése. A mózesi törvények valószínű ezért tiltották az elzálogosítását. Az ókori görög, arab, hindu csillagászatban, az északi népek elbeszéléseiben és magyar népmeséinkben a mormoló malomkövek a forgó világmindenség jelképei.

Az egykor nélkülözhetetlen malmok kövei ma nem mormolnak. Hallgatnak. Oldalukról mállik a vakolat, tetejükön a födém igencsak foghíjas. Van, amelyiknek romjait már benőtte a moha. Köveik ide-oda széthordva. Elborzadva gondolok arra, hogy a profétikus és apokaliptikus látomásokban, amikor a malom zúgása nem hallatszik többé, akkor az „egész ország szörnyű romhalmazzá lesz” (Jer 25,11) és levettetik „Babilon, a nagy város egyetlen lendülettel, és többé sehol nem lesz található” (Jel 18,21)

Az nyugtat, hogy nem feledésre ítéltetnek. Új feladatot kapnak. Az egykor nélkülözhetetlen, nagy értékű találmánynak mára spirituális jelentése és üzenete erősödött fel. Az ide-oda széthordott köveket ott találjuk kutak mellett, házak lépcsőjénél, templomok bejáratánál. Amikor éltető vizet merít a gazda, amikor hajlékába vagy „Isten szent házába” lép az ember – akkor két világ határán együtt forog a mindenséggel.

Így forogtam együtt a világmindenséggel, amikor rálépve egy malomkőre „Isten szent házába bémentem, az én Uram eleibe”, Homoródalmáson.

Demeter Sándor Lóránd, Székelyderzs