Mindennapi életünkben olyan gyakran élünk úgy, mint akik nincsenek tudatában annak a belső hatalomnak, ami megadatik nekünk. Úgy száguldunk át a napokon, hogy fel sem ismerjük, mennyi csodát te(he)ttünk és te(he)ttek velünk. Mint akik reggelről reggelre elfelejtik, hogy nem csupán a kabátra és sapkára van szükségünk, amikor hideg van és fázunk, de melegítenek szeretettől sugárzó apró gesztusaink, szavaink, odafigyelésünk, másokért elmondott imáink.

Te idén mosolyodtál már el egy váratlanul érkező, szeretettől sugárzó üzenetre? Vidította már fel közömbös lelkedet, hogy valaki észrevette, értékelte, amit éppen felvállaltál, megtettél? Lett-e már könnyebb a terhed attól, hogy valakiből áradt az őszinte érdeklődés, amellyel feléd fordult? Ugye, tudod, milyen, amikor önzetlenül tesznek meg aprónak tűnő nagy dolgokat érted, veled?

Túl gyakran ragadunk bele a megszokott, türelmetlenségtől duzzadó forgatókönyveinkbe. Minden ébredésben be kellene látnunk, hogy molekuláink szintjéig felelősek vagyunk önmagunkért és egymásért. Nem elég szavakkal szeretni, hogyha az, amit érzés, törődés, rezgés szintjén küldünk, mást tükröz.

A fordítottjáról is gyakran meggyőződhetünk, amikor ismeretlenül is kapcsolódni, feltölteni, energiát, szeretetet átvinni és átvenni tudunk. Olyankor is, amikor alig hangzanak el szavak.

Egy japán kutató a huszadik század közepén annak szentelte erejét és idejét, hogy bebizonyítsa, a vízmolekulákra kimutathatóan nagy hatással van az, hogy milyen szavak, érzések, gondolatok, zenei rezgések közepette vannak. Más a víz molekulája szeretetteljes, derűs közegben és más feszült, indulatos légkörben. Szavainknak, sugarainknak varázslatos ereje van. Csoda van bennünk, a legapróbb részleteinkbe kódolva!

Mondjuk el magunknak minden reggel, hogy szervezetünk több mint nyolcvan százaléka víz – a szeretetre, imára, békére, türelemre és az ezekből fakadó szavakra reagál a legszebben. Ennek tudatában formáljuk hát a környezetünket!

 

Bodor Lídia Emese, Medgyes