A 21. század nagy paradoxona, hogy miközben megszámlálhatatlan eszköz és lehetőség van a közlésre, a kommunikációra, egyre szűkebbek és felületesebbek a beszélgetéseink. Miközben végeláthatatlanul sok alternatíva adott az összekapcsolódásra, a csoportalkotásra, egyre elidegenedettebbek és elmagányosodottabbak vagyunk. Folyik a játszmák köre, a megszokottság langyossága, a szükséges, de választ nem igazán váró rutinkérdések. Kevés lényeg, kevés mély, kevés valódi, kevés őszinte.

Olyan sok szempontból tudjuk ilyennek vagy olyannak besorolni magunkat, megbélyegezni másokat, észrevenni a hiányosságokat. De vajon a lélekkel való látást gyakoroljuk-e? Értjük-e, hogy olykor másokért tenni számunkra is nagyobb haszon? Meglátjuk-e elsőként azt, ami összekapcsol és nem azt, ami elválaszt? Tudunk-e még kapcsolódni, kitekinteni erődített bástyáinkból?

A világ egyre gyakrabban mutatja rémisztő, bizonytalan, elkeserítő, pusztító és fölényeskedő arcát. Az ember is. Talán sosem volt ekkora szükség a megtartó kapaszkodó(k)ra, mint manapság. Neked kiben/miben, hol van a kapaszkodód? Fond szorosra lelked körül, lásd meg a fényt körülötted, és tartsd szeretetedben e világot!

Bodor Lídia Emese, Medgyes-Nagyszeben