Tudod, Istenem, időközönként rámtör az összegzős, mérlegelős, határhuzogatós hangulat, valahányszor ideje van valamit elkezdeni vagy letenni. Időközönként elfelejtem, hogy a világ és benne az életem tágabb, több, mint amit a jelen pillanatban érzek és megélek, nincs hát nagyszerűbb, mint őszintén tárni szét karom, szívem és fogadni mindazt, aminek hozzám kell elérkeznie. Nem könnyű ám ez a folyamat. És ilyenkor, az év utolsó napjaiban, kétségtelenül előjön ez a hangulat. Köszönöm az időt a megállásra, a tükörbe nézésre!
Főleg így, az ünnep lázának elcsitulásával emlékeztetem magam, hogy nekem is jár a csend, a megállás, a befogadás, az ünnepi fény jó mélyre való elraktározása. Megengedhető a mélyen személyes idő megélése. Hiszen csak úgy lehet igazán jelen lenni, hogyha van hely, van megálló, ahol én is otthon vagyok, csendben vagyok, részesülő vagyok. Ahol nem kell erősnek, felkészültnek lenni (látszani). Ahol kedve szerint színezőt fest a lelkem.
Eljátszadozom hát ez év történéseinek, érzéseinek foszlányaival, árnyalataival.
Amikor nem tudtam, hogy amit megálmodok vidám valósággá válik, akkor is átöleltél. Amikor nem jött rögtön válasz az imáimra, akkor is átöleltél. Amikor nem értettem, hogy ami történik, miért úgy történik, akkor is ott voltál. Amikor kevésnek éreztem az erőt elhordozni mások terhét is, akkor is átöleltél. Amikor alázattal kellett nyugtázni tévedéseimet, mulasztásaimat, nem hánytorgattál, csak szelíden magadhoz öleltél. Amikor másfajta látásra tanított az élet, Te tanítottál. Abban a néhány pillanatban, amikor a legtöbbet élhettem meg abból, ami emberi, kuncogva öleltél magadhoz.
Új évszám, új napok, új utak jönnek lassan. Legnagyobb kérésem az csupán, hogy minden pillanatban tudjak teljes szívvel jelen lenni, mint aki tudja, hogy „gondod van minden utamra.” Ámen.
Bodor Lídia Emese, Medgyes-Nagyszeben