Mai társadalmunk úgy van berendezkedve, hogy ez a győztesek világa. Úton-útfélen azt látjuk, az első helyezett mindent visz, a többieknek nem jut semmi. A tudomány, a művészet, a sport, az oktatás, végső soron az élet minden területén összemérik az emberek tudásukat, erejüket, képességeiket, hogy aztán győztest hirdessenek. Minden azt sulykolja körülöttünk, hogy csak az jut előre, aki a legjobb, a legokosabb, a legügyesebb, a legtehetségesebb. Csak a győzteseknek jár az elismerés.  Ebből következik az is, hogy a másik oldalon levők, a többiek nem érnek semmit. Akik nem felelnek meg az úgynevezett normáknak, azok a vesztesek.

Vajon miért nem szerveznek olyan világbajnokságot, ahol a szeretetet mérik fel? Olyan világversenyt, ahol az édesanyák és édesapák jóságát mérik fel. Vagy olyan vetélkedőt, ahol a hitvestársak hűségét, a házastársak a családjukért egy életen át tartó küzdelmét, a szülők gondoskodását.

Azoknak jár az elismerés, a világbajnoki díj, akik csendesen, szerényen, folyton a háttérbe húzódva élnek, de töretlen hittel, elszánt következetességgel dolgoznak, küzdenek, szolgálnak, hogy a családban békesség legyen, a házasságban szépség, a gyermeknevelésben jóság, a munkavégzésben pontosság, a közösségben élet.

Hitünk szerint Isten nem azokat választotta ki magának, akiket mi az emberi mérce szerint rangsorolunk, hanem azokat, akik törekedtek a szép és gyönyörűséges életre, azokat, akik igyekeztek a szeretet jegyében szólni, tenni, cselekedni, azokat, akiket a hitükből, reményükből egész életen át Uruk javát munkálták!