A piros függöny mögül kilép egy vörös hajú lány. Szerényen, bár kellő magabiztossággal. Látszólag. Kihúzott háttal, felemelt fejjel igyekszik eltakarni, álcázni azt, hogy izgul. Megáll a színpad közepén. Mosolyog. A technikus pár pillanat alatt ott van mellette. Bátortalanul rámosolyog a lány. A technikus, hogy megfelelő legyen a lánynak a beállítás, odaadja a mikrofont a kezébe, és pillanatok alatt el is tűnik.

Körbenéz. Csomó biztató szempár. Elhalkul a terem, és megszólal a zene. Mindenki hangolódik. Együtt. Közösen. Jön a dalnak a szöveges része. Anetta, ő volt az a bizonyos lány, elkezdi énekelni a Zombie-t a The Cranberries-től. Mintha csak varázslat történne. Magával ragad. Nemcsak a dal, nemcsak az, ahogy énekeli, és nem is az, hogy átadja magát neki. Ezeknek az összessége, és az hogy mindenki kapcsolódni tud Anettával. Ahogy énekeli, és ahogy ott vagyunk mi is. Hogy nem zavarja, hogy sokan nézik. Teljes szenvedéllyel beleéli magát. Engedi, hogy lássuk, átéli a dalban fogalmazott érzelmeket. Az, hogy valaki ennyi szabadsággal lép fel, igazán bámulatos. Sok mindenre megtaníthat. Talán ezt nem lehet tanulni, lehetséges, hogy bentről kell fakadjon, de megéri próbálkozni. Levetkőzni minden félelmet és bizalommal kapcsolódni a közösségünkhöz. Családhoz. Baráthoz. Istenhez. Egyházhoz. Embertársainkhoz. Önmagunkhoz. Anetta mutatott egy falatot ebből. Az már a mi dolgunk, hogy mit kezdünk ezzel.

Benczédi Orsolya, egyletes Bencéd-Barót

az írás az ArtZ – 4. ODFIE Összművészeti találkozó kreatív írás kategóriájának nyertese