Az egyik legfontosabb, legjelentősebb boldogságforrásnak számít az, amikor érezni lehet valakinek a szeretetét. Nem tudni, hanem érezni! Az érzés.

Október. Az emlékezés olykor terhes hónapja, máskor az újrakezdés lehetősége. Ez a hónap elég nagy jelentőséggel bír számomra. A szertartások gyakorlása emlékeztető eszköz, így az októberi nemzeti és vallásos ünnepnapok egy-egy ilyen szertartásos emlékezés, áldott alkalom, hogy nemzeti önazonosságunk is, vallásosságunk is erősödjön: október 6., október 23., október 31.

Azonban nemcsak ezek a jeles napok vannak számomra e hónapban, hanem családi események egész sora késztet megállásra, a múlt újragondolására, emlékezésre, szertartásra, erősödésre. Ezért így, októberben meg-meg állok néha, és a hónapot követve emlékezem anyai nagybátyámra, anyai nagyapámra, akik már több évtizede pihennek csendesen: emlékezem, főhajtással, két kezem összekulcsolásával. Aztán a hónap közepe felé, amikor rendszerint az időjárás is felmelegedik kissé, kezdődnek a vidámabb évfordulók szépen, sorra: egy régi osztálytársam, majd egy kedves barát születésnapja, kedves keresztanyám születésnapja, majd egy hétre rá a sajátom.

Az én születésnapom nagyon különleges nap. Különleges, mert szüleim ötödik házassági évfordulóján láttam meg a napvilágot (két hónappal korábban a tervezettnél), hat évvel később egy kedves unokatestvérem házasságkötése történt ezen a napon, majd születésemtől pontosan 30 évre, e napon hunyt el édesapám. Egy nappal később nagyszüleim, néhány napra rá pedig anyai nagybátyámék házassági évfordulójának napja van. Október legvégén pedig apai nagybátyám halálának évfordulója. Ha nem lenne leírva, szinte követni is alig lehetne, mennyi jeles nap van e hónapban.

Édesapám halála óta eltelt több, mint tíz esztendő és e nap egyre különlegesebb. Édesapám vallotta: élők az élőkkel, holtak a holtakkal. Ezért fontos érezni, hogy szeretünk és szeretve vagyunk. Nem elég tudni, érezni kell! Ez tesz élővé, érzővé, és igen, sokszor vérzővé, szenvedővé.

Az októberi történelmi megállók, családiak és azon túliak arra emlékeztetnek, hogy lehunyt szemmel önmagamba, akár önmagammal szembe nézzek, és észrevegyem, hogy amikor megjárom az emlékezés útját (mélységet és magasságot), s onnan visszatérek, ahogy a Dinamit fogalmazza meg: gyöngyfényű, hűs patak mossa le arcomat, s olykor egy új útra megtisztulva tudok lépni, mint egy hamvaiból feltámadó, újjászülető, legendás főnix madár.

Változik a világ, s benne változom én is. Meghízhatnak a rockerek, levághatják hosszú hajukat, elkophat a bőrnadráguk, eltűnhet a diszkóláz, ami változatlan, s én már csak ilyen leszek, rocktóberben születtem.

Andorkó Attila, Kénos