Kicsit már szégyenlem magam, hogy a karácsonyi üdvözlet után nem adtam hírt magamról. Pedig év elején írt leveled mélyen megindított, és azóta is sokat gondolkodom rajta, van-e értelme bármit is megfogadni vagy gyökerestől megváltoztatni. Nem vagyok a fogadalomtételek híve, de azért végiggondoltam, melyek azok a mintáim, melyeket megtartok, és melyek azok. amikre nincs szükségem. Új év, elméletileg új kezdetekkel, de itt már gondokba ütköztem… Kérdem én, mire való az új kezdet, ha az ember még a régi dolgait sem tudja szépen becsomagolt, felcímkézett dobozokba raktározni? Amikor körülötte minden kupacokban áll, tárgyak, emlékek érzések, melyekhez emlékek kötik, s melyek rendszerezése a továbblépés igazi feltétele lenne. Hiszen ha kilép a házból, gondosan bezárja nemcsak a házat, hanem magát is, nehogy a külvilág észleljen bármit is felhalmozott, megoldatlan, elvarratlan, abszolút nevetséges világából. Kihúzza a kulcsot a zárból, s megfordulva már a mindig boldog, gondok nélküli arcot varázsolja lényére, mert kötelességének tekinti, hogy erős szerepben villogjon nap mint nap. Sebaj, bírja az iramot, és el sem felejti, miképpen kell ezzel játszani, csak mikor már behálózzák a gyökerek és az indák, akkor egy óvatlan pillanatban lefagy a mosoly, üvegesedik a tekintet. A rendszer azonban gyorsan újraindul, szidja elméje pillanatnyi gyengeségét, majd újra a legyőzhetetlen tekintetét villantja… Tudom, hogy te is igyekszel távol tartani mindent, ami színjáték és megérted, amikor azt mondom, fáj látni a robotszerű megfelelési kényszereket, melyeket mézes-mázasan próbálnak rád erőszakolni, elhitetni veled, hogy Neked is szükséged van rá. Ebből is fogyasztást csinálni már művészet, nem?
Szerintem sem kell mindenkinek látnia, milyen gondokkal küszködsz. Hiszem, arra vannak a barátok, hogy meghallgassanak, s hogy ha csupán a beszélgetés erejéig is, de levegyék vállunkról a terhet, vagy egy kevés ideig segítsenek cipelni azokat. Azt is tudom, ha senki más nincs körülöttem, Isten mindig jelen van, s ő az, aki feltétel nélkül mindig meghallgat, küld egy apró ajándékot, hadd lássam az értelmet. De nem lehet mindig csak kifele mutatni? Abból nem élhet meg az ember lelke. Így is túl sok farizeus van már.
Drága Barátom, kérlek, ne értsd félre felháborodásomat, nem vagyok csüggedt, és nem is látom kilátástalannak a társadalmat s benne az ember szerepét. Csupán az az érzésem, hogy számtalan lehetőség közül nem tudom kiválasztani azt az egyet, mely megfelelő lenne. A világ nyomásának köszönhetően elfelejtettem (ahogyan sokan) csak az egyre koncentrálni, aminek következménye, hogy agyam egyre több minden tölti meg. S, hogy mik ezek a gondok? Oh, szokásos egyszerű emberi fájdalmak, mellyekkel évmilliók során sokan küzdöttek már meg. Bagatellizálni sem akarom őket, nehogy megsértődjenek, s így még jobban erőre kapjanak (habár tudom, hogy sokkal erősebb vagyok náluk) fegyvertelenítve engem, a terhet cipelő halandót.
Elfelejtettem akarni. Valami nagyot, azt, ami az álmom volt valaha, s mely még most is ott lappang bennem, csak a félelem, a kétségbeesés, a bizonyítás lehetetlennek tűnő nehézségei elnyomták, s most nem bírok velük. Lehet, hogy az álmaimban élek, de az is lehet, hogy ezek nem az enyémek, csak szeretném, hogy azok legyenek.
Kétségbe esett lehetsz, hogy gyötrődni látsz, hallasz, avagy érzel. Pedig akármennyire is lehetetlennek tűnik, szeretem ezt az állapotot. Így, év elején, a csodálatos borongásban, amikor minden napsugár ajándék, valahogy mindig erőt vesz rajtam a kilátástalanság, elhagy az akarás, a megfelelési vágy… talán már meg is szoktam, csak várok. Mert amikor vége, olyan kristályossá válik minden. Miniatűr megvilágosodásról beszélek, amikor a pillanatnyi ismeretlenben felcsillan a fénysugár, mindkét kezemmel megragadom, s érzem, hogy testem melegedik, hirtelen talpra állok, és belekiabálom a csendes magányban úszó csónakból, hogy „állj!” Megérkeztünk. Mély a víz, de ruhástól beleugrom, és érzem, ahogyan simogatja testem a víz, ahogy a frissességbe beleborzong minden porcikám, még elmém is a csendes folyamban úszkál. Nem látok sem partot, sem más hajót. Lehet, hogy a víz mélysége szörnyűségeket rejthet… de az az energia, ami ezekben a csendes, letargikus napokban bennem lappangott, most kiszabadult testem ketrecéből, olyan erővel látott el, mely képessé tesz, a saját, külön bejáratú álmaim megvalósítására. Szeretem ezt a csendesen tomboló frissességet, ezt az időzített bombát, ami minden év elején felrobban bennem, mert különlegessé tesz, mert erejétől el tudom viselni a legfájóbb zúzódásokat, töréseket, lövéseket, amelyek érhetnek. Mert arra biztatnak, hogy érdemes újjászületni, levedleni a régen elhasználódott felső réteget. És minden alkalommal többet merjek megmutatni igazi lényemből. Abból, aminek teremtettek, akivé lennem kell! Aki élni, teremteni született. Ebben a pillanatban feleslegessé válik minden játék és minden színlelés. A lét a fontos! Az itt és a most!
Drága Barátom! Nem akarlak megsérteni, lekicsinyleni vagy rossznak titulálni a világnézetedet, csupán megosztottam egy szeletét az enyémnek. Kérlek, nézd el, hogy néha felrúgom a konvenciókat, és színpadiasan fogalmazok, azt hiszem, ez a folyamat része. Várom már a találkozást, hogy zavartalanul kiadjuk magunkból kérdéseinket, és megnyugvást találjunk a válaszokban. De addig is szeretettel gondolok Rád!
Én
Szabó Csengele, Hódmezővásárhely-Szeged