A mindig változatlan, általunk sokszor meglódulóként tapasztalt időt tudatunk egy kívülálló hatalomnak érzi. Vajon az-e valójában? „Távolabbról” nézve a csillagképek és galaxisok kialakulása vagy „közelebbről” a dinasztiák, államformák születése, bukása éppúgy részesei az időnknek, mint tapasztalataink életelvekké való feldolgozása. Ki ne akart volna csúcsfigurája lenni bármelyik történelmi mozzanatnak? Sőt világmegváltó szándékaink parazsa még most is hamu alatt szunnyad…

Persze, hogy hatalomnak érezzük az időt, és nem csak azért, mert nem áll módunkban sem megállítani, sem lassítani, sem visszafordítani, de még rajta változtatni sem, csak éppen részdiadallal önmagunk megnyugtatására méricskélni a mérhetetlent. Ideig-óráig sikerül is egónkat babérkoszorúsan látni, de aztán az első hátradőlés után tudatára ébredünk, hogy ami ennek előtte volt, az a múlt, amire most ráérzünk, az a van, vagyis a jelen, és amikor már nem leszünk, az a lesz, vagyis a jövő. Elnézést kérek, de itt nem történt elírás a két lesz között, ugyanis azonnal rájövünk erre, ha minden pillanatot a térben helyezünk el. Miért mondom ezt? Tudományosan bizonyított, hogy még most is láthatunk olyan csillagokat, amelyek (saját időértékünk szerint) már sok millió éve meghaltak, de fényüket mi még ma is érzékeljük. Figyeljünk csak: Ott halottak, Itt élők. Milyen jó, ujjongok én, a hozzá nem értő, de hívő ember, hogy fizikával és matematikával is lehet az örökélet hitét erősíteni. Ha már a régiek elmúltak, mégis újjá lesz minden.

A jelen alatt a most meglévőt értjük, ami jóformán ugyanabban a pillanatban válik múlttá ITT, de a jövő a jelent követi ugyanakkor, amikor ez a múltba megy át. Elnézést kérek, ha kissé nyakatekertnek tűnik ez a gondolatmenet. Ismét egy példával élnék. A Concorde szuperszonikus személyszállító repülőgépet üzemeltető légitársaság fénykorában busás áron (az idő pénz…is) megtette a kiválasztottaknak, hogy New Yorkban és Londonban is tudják búcsúztatni az óévet és köszönteni az újat. Kétszer. Itt is. Ott is.

Én mindezt nem valami elmecsillogtatásnak szántam, amikor a magam módján filozofálgattam, hanem sokkal inkább egyfajta lélekmegnyugtatásnak, -simogatásnak. Olyannak, mint amikor gyerekkorunkban édesanyánk világosságot csókolt homlokunkra, ha féltünk a sötétben, vagy édesapánk kezét fogva még a medvét is elhajtottuk volna. Az idő tehát a maga fenséges, hatalmas, kikezdhetetlen, megállíthatatlan végtelenségében van. A múlt, jelen, jövendő meghatározásai nélkül. Mi ebbe akarunk beleágyazódni úgy, hogy a végtelen folyamatnak MINDIG részesei legyünk.

2021 az idő egy szakasza, és 2022 is az. Tudatosan nem írtam ki, hogy volt és lesz, hiszen pillanatok töredékeinek töredékei az óriáshoz képest. De. De ha belehelyezzük magunkat a térbe: családba, közösségbe, akkor lehetőségünk lesz úgy alkotni múltból jelent, sőt még jövendőt is, hogy örömmel tölt el, ha nem hétszer, hanem hetvenhétszer megbocsátva teszünk jót ITT. Az OTT is érvényes. Az időutazás kódneve szeretet… Lélektől függően többször kell beütni…

Boldog, szép, új időt kívánok alázattal,

Székely Miklós, Kövend