Anya! Emlékszel? Emlékszel még arra, hogy hároméves voltam? Hároméves, s akkor ott a kicsi szobában nem voltak gondjaink. Apa nem volt otthon, s csak mi ketten voltunk. Ketten és mesét olvastál nekem, a nagy meséskönyvből, amelyiket úgy szerettem, s te is annyira szeretted s szerettél. Volt olyan lapja a könyvnek, amelyik el volt szakadva mert elszakítottam, s te nem haragudtál érte, emlékszel? Akkor anya ugye nem terveztél, csak együtt álmodtál fiaddal, együtt álmodtad, hogy hol volt, hol nem volt egy szegény ember akinek három fia volt… S álmodtuk együtt, hogy fiad, a legkisebb, a harmadik fiú az, aki tudja majd, hogy ha két út áll előtte, akkor a hamuba sült pogácsa morzsáiból, abból a kevésből, enni kell adni a kereszteződés előtt futkározó kicsi egérnek, aki majd megsúgja, hogy melyik a jó út. Anya, emlékszel? Mindig így tanítottál, hogy osszam meg azt amim van, mert a mesében valahogy mindig igaz a jó tett helyébe jót várj. Anya emlékszel? Együtt álmodtuk meg a poros utat, amelyen a legkisebbnek el kell indulni, ott integettél utánam a kapuban, örömmel teli arccal, s nem sírtál, mert a mesében soha nem sírnak az anyák, mert tudtad, hogy minden rossztól megvédi fiadat a mese varázsa, az álom ami csakis szép lehet. Anya emlékszel? Ott ültünk a padlószőnyegen, s álmokról beszélgettünk és nem tervekről, álmokról s egy percre el is hittük a mesét. Elhittük, hogy igaz a mese. Hittük az üveghegyet, hittük, hogy megmászható, hittük, hogy utána lennie kell egy elvarázsolt kastélynak, hittük az öreg királyt, aki ott lakik benne, hittük a lányát, a király leányát s meseszép ruháját. Anya, most harmincegy vagyok s van, hogy néha mesét olvasok. Hároméveseknek való mesét, s álmodom. Álmodom s néha egy-egy pillanatra el is hiszem. Jobb így, ha hiszem a mesét, mert segít. Segít elviselni a mindennapokat. Fura de nem zavar, hogy nem tudom, hogy az üveghegyen innen, vagy túl vagyok-e. Fura de néha-néha tényleg látok egy kisegeret összevissza futkosni, s jót nevetek azon, hogy elszalad előlem, s nem megsúgja, hogy merre kellene mennem. Kacagok anya, mert én még ma is álmodom azokat a meséket, amelyeket te olvastál nekem. Nem mindig futja meséskönyvre, de az álmokat ne engedjük, ne hagyjuk, hogy csoda nélkül teljen el az élet. Ne engedjük, hogy terv legyen az álomból, hogy ugródeszka legyen a mese a felnőtté váláshoz. Ha pedig tényleg az, akkor én nem hiszem. Maradok továbbra is lepkét kergető, naivan szerető, mesében hívő gyermek, aki bízik a mese védő varázsában.

Szilágyi Szilamér, Nyárádszentlászló-Nyomát