Mennyi a valószínűsége annak, hogy egy országon belül olyan helyre utazol pár napra, csak úgy, pihenni, ahová annak idején dédmamád is járt kezelésre? A választás ráadásul teljesen véletlenszerű volt. A kormány által idénre éppen eltörölt, még felhasználatlan üdülőjegyek késztettek indulásra. És persze, a pihenés mindig jól jön, főleg, ha kicsit célzottan keres az ember kedvére való helyet. Például olyant, ahol beltéri medencében töltheti az időt. Valahonnan beugrott Bázna. A régi gyógyfürdőző hely. Rémlett valami a régiek elmesélései alapján, de biztosabb volt a világhálós keresés. Foglalás, és aznap indultunk is.

Egykori szász község, melyben ma már csak egyetlen idős szász lakik. A többiek elmentek – s ezt egykedvűen jegyezte meg a gyógyszálló pincére is. A községközpont tágas utcái, jellegzetes házai mára részben átalakultak ugyan, de a falu tagadhatatlanul magán hordozza a szászok építkezési jegyeit, mint megannyi más település a környéken, Medgyes és Szeben vonzáskörzetében. A rég elhagyott és már vakolat nélküli szász porták mellett kicsinosított, a mai igények és változatos ízlések – vagy éppen azok hiánya – következtében újjászületett házakat is láttunk. A régi fürdőhely épületei romosak, elhagyatottak, mint oly sok más helyen. Új szállodák épültek, és egyre több a régi szász házakban kialakított panzió. Van, ahol restaurálták a homlokzatok régi feliratait, és jól esett látni azokat a portákat, amelyeket gondosan úgy újítottak fel, hogy meghagyták az épület jellegzetességeit.

A fürdőhely a jobb korokat megélt település képét mutatja. Két olyan gyógyszálló van, amely beltéri medencével rendelkezik, és ahol ilyenkor is van forgalom. A medencében is maszkkal, de legalább lehet fürdőzni. A régi szász evangélikus templom zárva, bejáratánál öt nyelven jelzik, hogy kit keressünk, ha meg akarjuk nézni belülről is. Kívülről impozáns vártemplom, mely uralja a faluképet, nappal és éjszaka is – utóbbi nyilván a kivilágításnak köszönhetően. A gondnok nem vette fel a telefont.

Dédmamám a derekfájása miatt járt Báznára gyógykezelésre a Barcaságból. Talán a hetvenes évek elején lehetett itt utoljára. Őrzi emlékét egy régi fénykép, amelyet még gyermekkoromban mutatott. Halványan ugyan, de emlékeimben magam előtt látom arról a képről az akkor még egyenes alakját, kezében a nagy- és dédmamák jellegzetes kocka alakú kézitáskájával. Szeretett ide járni – emlékeztetett édesanyám a minap telefonon, miután éppen kiszálltam a sós vizű medencéből. Igen, tényleg, mintha mesélt volna erről a helyről egykor – válaszoltam. Aztán felidéztem azt a fényképet, alakját. Próbáltam úgy nézni a települést, ahogyan ő nézhette.

A vártemplom tövében pár percet várakoztunk, hátha visszahív a gondnok. Közben csak úgy tébláboltunk, néztük a jellegzetes házakat, a régi iskola épületét, a paplak mögötti csűrt. A fűben botorkálva egy különleges üvegdarabra lettem figyelmes. Odamentem. Felvettem egy teljesen ép régi üvegcsét – talán parfüm lehetett benne. Nem messze törött kerámia és porcelándarabok, köztük egy ép kis porcelánfedő, apró virágokkal – egy cukortartó vagy teáskanna teteje lehetett. Egykori szászok öröksége – s ezzel a gondolattal azokat magamhoz vettem. „Apáink hűlő, drága arcán járunk” – jutottak eszembe nemrég elhunyt legnagyobb kortárs költőnk, Farkas Árpád sorai is.

Lehet, hogy eljártam ugyanott, ahol egykor dédmamám is. A templomot biztosan mindketten láttuk.

 

Sándor Krisztina