Törésmentes móka 1990, február 10 óta. Harminc évet bírtam így. Aztán kifogott rajtam az élet. Most új időszámítás van: törésmentes móka kétezer húsz október 6 óta.

Sosem tudtam milyen. Fél kézzel élni, a jobbik nélkül öltözni, hajat mosni, vajas kenyeret kenni, ajtót zárni. Megszokható, időnként szórakoztató, máskor dühítő, s van, amikor fel sem tűnik, csak a kíváncsiskodó kérdések emlékeztetnek arra, hogy az egyik kezed haszontalanul lóg a nyakadban.  Gyorsabban múlt el, mint gondoltam volna, de ez emberi test nem felejt. A hajlatban sunyin megbújt és saját magát csak időnként felfedő fájdalom emlékeztet a hibára és a bukásra. Az emberi test nem felejt! Az elme sem! A lélek sem!

Saját hibáid, mások ellened elkövetett szándékos vagy tudatlan bukása ott lappang a hajlatban, a tűrődésben csendben és észrevétlenül, hogy aztán egy óvatlan pillanatban nyilallni és sajogni kezdjen. Hogy elszomorítson és a napodat megkeserítse. Hogy emlékeztessen arra, ami meg- és eltört, ami megsebzett, ami fájdalmat okozott. De ne hagyd, mert minden törés, minden repedés, minden heg a fájdalmon kívül leckét hordoz, egy életrevalót, ha megérted. S ha majd fájni kezd és szomorítani akar, rázd meg magad, vegyél mély levegőt és jusson eszedbe a lecke, a tanulság. Mantrázd azt el és haladj azzal tovább. Remélhetőleg nem követed el újra, s nem fogod megengedni, hogy elkövessék veled újra. A fájdalom is tompulni fog, meglásd. Minden megtanult leckével tompább és tompább lesz, viszont ott marad, emlékezetül. De talán ez így van jól.

 

Jobbágy Júlia, Kolozsvár