„Bizony, tartsd észben mindég: a szó az ember legnagyobb kincse – mondta volt nagyapám, ahogy ott ültünk egy este a borízű almafa alatti kispadon. Gazdálkodj vele okosan! Nem fecsegésre való, nem is átkozódásra. Ne halljam többé a szádból, hogy a fene egye meg!” Wass Albert nagyapjának a tanítása a böjtben igencsak megszívlelendő. Rostáljuk meg beszédünket, értékeljük fel a szó istenszerűségének jellegét, mert a szó teremt.

„A szó olyan, mint a méh: száll, méze és fullánkja van” – állítja a zsidók enciklopédiája, a Talmud. Találó felvetés! A méhet, mely teremtménynek létértelme a repülés és a családépítő munka, ha értő kéz fogja be, nektárt csalogathat ki tőle. Amennyiben avatatlan, ideges, félelemtől vezérelt mozdulattal legyintünk feléje, rögtön belénk szúrja méregfullánkját. A szó is ilyen, megtestesült repülő szorgalmasság. Lehet mézes, de lehet mérges is! Óvatosan, gyöngéden kell bánnunk vele.

Az emberi szónál még erősebb az ige, az Istennek igéje, szava. A magyar nyelvben az ige nemcsak egy szót, hanem szófajt jelent. Igazolja ezt az igézet, megigéz szóhasználatunk is. Érezzük, hogy ezekben az esetekben valamilyen hatást idéz elő az ige, az igézet. Érezzük, hogy az igézetben valami különös erő rejlik! Hatására valósággal ledermed, megbénul, kezessé, azaz irányíthatóvá, befolyásolhatóvá válik az ember. Ilyen például a szerelmes ifjú pár is: teljesen megigézett. Nem egyszerűen csak egy emberi erőlködés, hanem valami titokzatos erő lesz úrrá rajtuk a szerelem igézetében. Nagyon szép és jó dolog ebben a „felejtésben” élni, ilyenkor mézédesek a szavak. A szerelemben rendkívül megragadó, aktivizáló erőt érzünk, mely teljesen kifordít addigi szokványos életünkből. Mindannyian voltunk már ilyen helyzetben. Voltunk már megigézettek, vagy éppen igézők… De jaj, ha elmúlik ez az igézet! Ugyanazok a szavak mérgezetté mállhatnak…

Ma, amikor búcsúzunk az utolsó téli hónaptól, februártól, és holnaptól már a nevében is cirógató március köszönt ránk, kérem a jó Istent, hogy élő szavát, igéjét bocsássa újra a világra! Kányádi Sándor a Noé bárkája felé c. versében a szavakat, tájszavakat is behordaná a bárkába, mert hiszen: „Fölszárad majd a sár. / És akkor a megőrzött, / a meglévő szóból újra- / teremthetjük magát / az első búzaszemet…/” 

Rostált szavakból, magvas beszédből új teremtés készül ’23 ban is. A magvető az igét veti. (Mk 4,14) Gazdálkodj szavaiddal okosan, rostáld azokat, készülj a magvetésre.

 

Solymosi Alpár, Csíkszereda