Hófödte, hűvös csönd öleli a tájat, a jégvirágos ablakon átragyogó hajnali napsugarak szelíden simogatják arcát. A nesztelenség szentségét a kávéfőző sistergése töri meg, és pillanatokon belül éberítő illat lengi be a házat. Odébb teszi a nagyanyjától örökölt kézi kávéőrlőt, amivel az imént zúzta porrá a szemeket. Szereti ezt a régi darabot: az egyetlen tárgy, amihez ragaszkodott az örökség szétosztásakor, mert valahányszor kézbe veszi, megelevenednek benne azok a gyermekkori pillanatok, amiket a sikált padlójú, egyszerű otthon nyújtott neki, amikor nagyszüleire bízták. Megtanulta tőlük, hogyan forgassa az őrlőt anélkül, hogy az ujjait megsebesítené. A varázslat legpompásabb pillanata az volt, amikor a kis fiókot kihúzva, büszkén nyújthatta munkája gyümölcsét nagyapja felé. A csupor tejbe mindig kapott ő is egy kortynyi feketét. Tejeskávé. Íze most is itt a szájában.

Azóta sok minden történt. A kávézási szokásai is sokat változtak az évek során. Miközben előveszi a csészét, röpke időre megpihen tekintete a porcelán finom ívén: eszébe jut gyermekkori barátnője, akivel legféltettebb titkaikat súgták el egymásnak a patak melletti búvóhelyükön, valahányszor homokból és forrásvízből kavartak maguknak vendégváró kávét. A mímelt kortyok között elcsacsogták, hogy ki mi szeretne lenni, ha nagy lesz, milyen hosszú lesz majd a menyasszonyi ruha uszálya, hány gyermeket szülnek az őket imádó, virágcsokrokkal megajándékozó férjnek, s hová utaznak majd a világban, amikor a pénz nem gátolja majd egyetlen álom beteljesülését sem. Felejthetetlen, örök időre kifeszített pillanatok emlékei vásznán. Ma sem érti, hogy a kötelékek helyett miért a kötelet választotta az a másik, hiszen annyi minden teljesült be a gyermekkori ábrándokból, olyan szépen éltek… Tőle van a csésze. Örök emlékbe.

Miközben elkavarja a kiskanálnyi cukrot, a szőnyeg levágott rojtjait birizgálja lábával. Kislányként megtanulta, hogy mit illik, mit nem, ápolta a hagyományokat, és szót fogadott a felnőtteknek. Minden ünnep előtt segített az ablakpucolásban, poharak fényesre törlésében, a szőnyeg rojtjainak kifésülésében, vendégfogadó mosolygásban. Eltékozolt pillanatok? Édesanyja, a délutánra már kihűlt kávéjával a kezében, ellenőrizte a rojtok rendjét. Már akkor megfogadta, hogy felnőttként soha nem fésüli ki, inkább levágja! A megcsonkított szőnyeg csendben vigyorog rá, és titkos lázadásai egész sorát idézi fel benne.

Egyszer, már felnőtt fejjel megkérdezte az anyját: „vajon mikor kezdünk el sóvárogni az után az élet után, amit élünk?” Gyermekágyi hetek alatt, csecsemőjét a mellén tartva kérdezte, könnybe lábadt szemmel. Az édesanyja puha keze végigsimított fáradt arcán: „Amikor búcsúzni kényszerülünk tőle…” A testében elburjánzott betegség már akkor kongatta a vészharangot. Beragadt keserű pillanat.

Komótosan kortyolgat, rágcsál hozzá egy kis almástésztát, amit még vasárnap sütött. Minden hétvégén süteménnyel készül, várja szeretteit, bármikor betoppanhatnak, sose érje felkészületlenül az unokák kíváncsisága, amikor a tányéron domborodó terítő alá lesnek huncutul. Mennyi játékos pillanat!

A vasárnapi textus a hiábavalóságot taglalta, hogy minden emberi akarat, törekvés, vágy, tervezés fölösleges, úgyis a semmibe hull vissza. Ugyan, mit nyújthat nekünk az élet, te Mindenható? Néhány dicső pillanatot, örömidőt, amikor nevetéssel telik meg a szánk, néhány olyan másodpercet, amikor nagyobbnak, jelentősebbnek, erősebbnek érezzük magunkat, mint amilyenek valójában vagyunk, néhány olyan alkalmat, amikor úgy érezzük… hogy halhatatlanok vagyunk! Igen!

Ezen a kedd reggelen, a kávé utolsó kortyait szürcsölve, ujját beledugja a csésze aljába, hogy a falatnyi kávés cukrot is kimártsa, és megvilágosodik előtte valami: a sok gyötrődés, munka, nevetés, sírás, ünnep és hétköznap csak pillanatokat ad nekünk, de mi a fene az élet, ha nem egy pillanat?

A legkeserűbb és legszebb, amit Tőled kaphatunk, Isten.

Mátéfi Timea, Énlaka