Az Isten lélek: és akik őt imádják, szükség, hogy lélekben és igazságban imádják. (Jn 4,24)

Igazi tél van. Hó, jég, hideg és téli begubózás. Régen az emberi élet teljesen az évszakokhoz igazodott, akárhol is élt a földön. Számunkra a négy évszak körforgása a természetes, de vannak vidékek, ahol az esős és száraz évszak váltakozása jelenti a normalitást, s megint mások, ahol csak az elmúlt évszázadban tudott megtelepedni az ember, amikor már uralni tudta az időjárás viszontagságait, a nagy meleget légkondicionálással, a nagy hideget fűtött épületekkel. S ezzel egyidőben a modern világ emberének nincs igazán szüksége a téllel, hideggel együtt járó külső és belső elcsendesedésre. A modern, „nyugati” életmód számára az örökös munka, cél meghatározása és elérése, a mozgásban, körforgásban levés az alap. Az a hasznos, ügyes ember, aki reggeltől késő estig dolgozik, hajt, hajszolja magát és másokat. Megállni, csak létezni, rácsodálkozni az élet szépségére vagy éppen szürkeségére, a természettel összhangban élni és dolgozni nem „menő”.

A lélek sóvárogja az elcsendesülést, a befele fordulást, elvonulást a világ zajától, ugyanakkor lelkifurdalást érez a csendre, nyugalomra, pihenésre vágyása miatt.

Engedelmeskedem a belső lelki késztetésnek, elfogadom a lélek megállásra és csendes pihenésre ösztönzését, átadom magam a létnek, a csendes, tiszta, isteni létezés megtapasztalásának, az ima erejének, a békesség szentségének. Nincs többet lelkifurdalásom, nem akarok, nem kívánok, nem harcolok, hanem létezek, figyelem az aranyszálat, mely lelkemet összeköti a végtelennel, hallom a hullámok hangját és a madár szárnya suhanását, s látom, ahogy ezer szikrát szór a havon megtörő fénysugár, s utat engedek a mélyből feltörő mosolynak.

Moldován-Szeredai Noémi, Csekefalva