Az ember vallásos lény. Istenről vallott sejtéseit, jelképek segítségével kifejezi. Ilyen jelképek az istentiszteletek és szertartások, amelyeket nem azért teszünk, hogy Istent kibékítsük, hanem azért, hogy mi jobb belátásra ébredjünk. Másképp szólva, nem Istennek van szüksége az imára, hanem nekünk.

Az unitárius istentisztelet alapja az imádság. Az ima az emberi lélek tudatos ráhangolódása az isteni valóságra. Az ima annyi fajta lehet, ahány érzés az emberben megfogalmazódik: lehet kérő, vagy hálaadó, bűnbánó, vagy örömteli. A lényege viszont az őszinte kitárulkozása Isten előtt. A fohász nem csak szavakban ölt formát, éppen ezért a míves kidolgozottsága az imának nem kötelező. Őszinte ima az is, amikor az ember szavak nélkül önti ki lelkét Teremtője előtt. A lényege viszont mindenképp a tudatosítása az imádkozásnak. Teljes lényünkkel vegyünk részt az imádságban, s próbáljuk a megfogalmazódó gondolatokat, érzéseket a tudat felszínére hozni. Itt kell megjegyezni, hogy felfogásunk szerint tévednek azok, akik az imádságot valamilyen csodaszernek tekintik. Akik kéréseik teljesítését közvetlenül várják Istentől, amennyiben pedig azok nem teljesülnek, akkor csalódnak. Isten nem kívánság teljesítő gép, hanem Ő az erőt adó, annak érdekében, hogy az, ami tényleg fontos számunkra megvalósulhasson a mi munkánk révén.

A tudatos jelenlét fontosságából kifolyólag a gépiesen elmormolt, kötött szövegnek nincs imajellege. Mindazonáltal az imádkozás napi szinten való gyakorlása meggyőződésünk szerint segíti az embert abban, hogy életminőségét javítsa.

Az imádkozás különböző alkalmakkor viszonylag bonyolult szertartássá válik, amit istentiszteletnek nevezünk. Az unitárius istentisztelet követi a puritán protestáns hagyományokat. Középpontjában a gyülekezet imája áll, de kimagaslóan fontos szerepet tölt be a lelkész által elmondott egyházi beszéd, vagy prédikáció. Ez a hozzávetőlegesen 20-25 perces szónoklat minden alkalommal bibliai ihletésű, ami azt jelenti, hogy a lelkész egy adott szentírásbeli helyet a maga tudása és tehetsége szerint magyaráz, azzal a céllal, hogy hallgatói elgondolkodjanak, és hitükben megerősödjenek. A prédikációban elhangzó gondolatok viszont nem azonosak a szentírásbeli kijelentéssel, és nem tekintendők önmagukban igaznak, sokkal inkább az a céljuk, hogy a felvetett gondolatokkal a gyülekezet foglalkozzon.

Az unitáriusok minden vasárnap istentiszteleten vesznek részt, bár egyértelmű, hogy bármilyen más napon is lehet istentiszteletet tartani. Ezeknek az alkalmaknak viszont nincs önmagukban is érvényes, gépies léleképítő szerepük. A puszta jelenlét még nem jelenti az istentisztelet révén való megerősödést, vagy megtisztulást. Mindez az ember hozzáállásán múlik.

A legáltalánosabb ünnep, a vasárnap mellett, az unitáriusok a keresztény ünnepi naptárt követik. Fő ünnepeink karácsony, virágvasárnap, húsvét, áldozócsütörtök, pünkösd és az őszi hálaadás ünnepe. Emellett megünnepeljük január 13-át, azaz a vallásszabadság napját, valamint minden november 15-én fejet hajtunk egyházalapító püspökünk, Dávid Ferenc emléke előtt. A gyülekezeteinkben ugyanakkor megannyi ünnepnap is kellő figyelemmel van megülve. Felfogásunk szerint az ünnepet nem csak a naptár jelzi, hanem kiemelkedő pillanat minden olyan nap, amely közelebb emel Istenhez, vagy valamilyen magasztos eszmére figyelmeztet.

Az unitárius ember életét szertartások kísérik. A kisgyermekeket a szülők rendszerint megkeresztelik. Ez a szertartás felfogásunk szerint az Egyházba való beemelés jelképes gesztusa. Bár középpontjában a kisgyermek van, a cselekvő személyek a szülők és a keresztszülők, akik szavak nélkül fogadják, hogy a gyermeket keresztény értékek szerint nevelik majd. A keresztségnek nincs bűntörlő jellege, ugyanis az unitáriusok nem hiszik az eredendő bűnt. Továbbá a keresztség elsősorban keresztény, csak másodrendű a felekezeti jelleg. Éppen ezért a keresztség egyszeri alkalom, azt nem kell megismételni, még akkor sem, ha az ember felekezetet vált.

A felcseperedő gyermek, ifjúsága hajnalán, 14 esztendő korában, a gyülekezet előtt vallást tesz hitéről. Ezt a szertartást konfirmációnak nevezzük, általa pedig az ifjú a gyülekezet teljes jogú tagja lesz, ennek megpecsételéseként életében először veszi magához a Jézus életére, tanítására és halálára emlékeztető úrvacsorát.

Az úrvacsora, amely közvetlenül Jézushoz visszavezethető szertartás, képezi az unitárius istentisztelet legbensőségesebb pillanatát. Mi évente négyszer – karácsonykor, húsvétkor, pünkösdkor és az őszi hálaadás napján – veszünk úrvacsorát, amely kenyérből és borból áll. Az úrvacsora Jézus nyitott asztalközösségének a szertartásos kifejezése. Mivel teljesen befogadó jellege van, e szertartástól nem szabad senkit sem eltiltani, csak abban az esetben, ha a magasztos pillanat és az egyszerű evés és ivás között nem tud különbséget tenni. Az úrvacsoravételnek nincs bűntörlő, vagy az üdvösségben önmagától közrejátszó szerepe, ez az emlékezés és a lelki megerősödés alkalma, amely során az egyénen múlik, hogy mennyire képes átélni és megragadni annak a lényegét.

Az unitárius párok istentiszteleti körülmények között fogadnak örök hűséget egymásnak.

Elhunyt testvéreinket pedig temetési szertartás keretében kísérjük el utolsó útjukra.

A szertartások lényege nem a külsőségek, vagy a forma szintjén ragadható meg. Céljuk abban ragadható meg, hogy az egyént segítse önnön belső életének átértékelésében.