Istent az unitárius teológia mind lényegében, mind személyében oszthatatlan valóságnak fogja fel.

Meglátásunk szerint Ő az, aki a világmindenséget teremtette, és aki annak létét minden pillanatban fenntartja. Isten a létezés kifejezhetetlen, szellemi alapja, akinek létét bizonyítani nem lehet, és nem is kell. Mivel lényege teljességgel megragadhatatlan az emberi elme számára, a vallásos lélek minden korban és időben metaforákkal fejezte ki a kimondhatatlant. Ezek a képek értelemszerűen az emberi képzelet szülöttjei, ebből kifolyólag mélységesen emberiek. Így a keresztény teológia alapját képező Szentírás is úgy beszél róla, mint hatalmas úrról, királyól, bíráról, vagy – amiként Jézus fogalmazott – Atyáról. Ezek a kifejezések azt célozzák meg, hogy alakot adjanak annak a megmagyarázhatatlan, de mégis tapasztalható valóságnak, aki megnyilvánul az emberben is. Egy másik ilyen metafora szerint Isten olyan, mint egy bő vízű forrás, akiből a mindenség minden egyes része – a leghatalmasabbtól a parányiig – előáll. Ilyen értelemben Isten a mindenség teremtője, akinek e világ létezését köszönheti.

Ám Isten teremtése nem egyszeri folyamat, amely valamikor egy ősrégi pillanatban befejeződött. Más szavakkal Isten nem a kozmikus órás, aki a maga munkája végeztével, távolról, beavatkozás nélkül szemléli a szerkezet működését. Ellenkezőleg, a teremtés egy minden pillanatban zajló folyamat. Az Ő jelenléte teljességgel átjárja a teremtést, és annak létét fenntartja. Ezt az odafigyelést és jelenlétet nevezzük gondviselésnek, mely alatt azt értjük, hogy Ő minden teremtményére odafigyel, és rájuk vigyáz. Ám ezt nem a természeti törvények felülírása révén, hanem azon a hihetetlenül bonyolult folyamatrendszeren keresztül valósítja meg, amelyet létezésnek nevezünk. A kiszámítható ok-okozati összefüggésrendszer az, amely a világot élhetővé teszi. A természeti törvényeket felülíró csoda éppen a kaotikus kiszámíthatatlanságot jelentené, mivel ebben az esetben a mindenség ki lenne szolgáltatva a pillanatnyi változásnak.

Bár Istenről csak jelképek révén tudunk beszélni, mégis hitünk szerint Ő szeretetteljesen közeledik az emberhez. A szeretet alatt elsősorban Istennek az emberhez való közeledését, valamint a felé forduló ember válaszát jelenti. Más szavakkal érzelmi elemekkel átitatott viszonyfogalmat takar a kifejezés, amely utal arra a kapcsolatra, amely Isten és ember, Isten és világ, ember és ember közeledésében megnyilatkozik. Isten szeretete az Ő nem tolakodó, de mindig jelenlevő, erőt adó és megszentelő közelségében nyilvánul meg. Az ember részéről pedig abban, hogy erre a közeledésre aktívan válaszol. Ha újabb jelképpel kívánjuk leírni a fentieket, Isten olyan, mint a napfény, amely árad mindenre, míg az ember olyan, mint a napraforgó, amely mozgásával követi a fény útját.

Mivel Isten a létezésnek magának az alapja, az Ő létét bebizonyítani nem lehet. Isten egyedül az, aki a létezés körein kívül van, hiszen magát a létet is Ő teremtette. Ám a logikai úton való bizonyíthatóság, vagy a természettudományos módszerekkel való bizonyíték hiánya, a vallásos ember számára sosem jelentett különösebb gondot. A hívő hite nem a bizonyítékokon keresztül ébred, hanem a Teremtő létét már eleve feltételezi. Ilyen értelemben a hit megelőzi a megértést, ám a hit ébredése után a megértés újabb árnyalatokkal gazdagodik. Az embernek egyébként nem az a feladata, hogy Istent „megfejtse”, azaz lényébe hatoljon, és Őt kiismerje, hanem az, hogy Vele szeretetkapcsolatban éljen. Martin Bubert parafrazálva, nem lehet beszélni Istenről, csak Istennel.